16.

16. fejezet

*Valerie*

„Április 29.”

„Életemben először néztem máshogy Valerie-re. Annyira tiszta és gyönyörű volt. Sosem voltam az a monogám típus, de ahogyan most láttam, a mosolygós lányt, egyre csak az járt a fejemben, hogy azt akarom, legyen az enyém. Nem szerettem volna, hogy Bieber vagy bárki más elvegye tőlem. Csak egy baj volt, hogy terhes volt. Az én gyerekemmel." – Brandon Mead

Brandon eljött értem, fehér ingben és farmerban volt, bárki bármit mond hihetetlenül jól nézett ki. Letörhetetlen vigyorral intett, hogy szálljak be a kocsijába. Úgy éreztem nem biztos, hogy egy családi össze jövetelre vagyok való, hiszen egy farmer rövidnadrág, egy bő fehér ing és tornacipő volt rajtam.

-  Megfelelő vagyok így? – kérdeztem halkan, Brandon pedig felnevetett. Nem értettem mi mulatságos van ebben.

-  Nem bálba megyünk, csak egy kerti partira – kacsintott rám, aztán indított.

Nem jártam még Brandonéknál, de tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy gazdagok voltak. A hatalmas fehér verandás ház eszméletlen volt és kissé túlzó. Rengeteg kocsi parkolt előtte. Brandon kézen fogott, amitől zavarba jöttem és azt hittem rögtön elájulok és a kertbe vitt. Koktél ruhás nők és kiöltözött férfiak, tényleg alul öltözött voltam, de azt hiszem akkor az volt a legkisebb problémám. Mindenki, de tényleg mindenki minket bámult. Remegtem, el akartam futni. Mindig is utáltam, ha engem néznek az emberek. Brandont szórakoztatta a kialakult helyzet, nem foglalkozva senkivel és semmivel, kezdett el húzni két feszült emberhez. Jól sejtettem, hogy a szülei voltak azok. Édesanyja próbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem ment neki. Szőke haját szoros kontyba fogta, s egy vissza fogott arany ruhát viselt. Apja ősz hajjal, szigorú tekintettel méregetett minket. Szürke öltönyében úgy hittem most melege van, vagy csak ideges volt, mert a feje elkezdett vörösödni. Nevetséges volt az egész helyzet. Brandon haza hozott, engem. Pont engem! Valami rossz vicc lehetetett az egész.

-  Anya, apa – kezdte színpadiasan Brandon, s nem foglalkozott azzal, hogy mindenki rá figyel, tolt kissé előrébb. – Szeretném nektek bemutatni a barátnőmet, Valerie-t.

-  Midet? – kérdezte az apja és alaposabban is végig mért. – Miről beszélsz fiam? Neked soha a büdös életben nem volt hosszú kapcsolatod. Képtelen vagy rá.

-  Hát pedig, V-vel hónapok óta találkozgatunk – mondta és átkarolta a vállamat. Kicsit örültem ennek a tettének, mert így legalább volt valakire támaszkodnom. Rosszul voltam és feszélyezve éreztem magamat.

-  Nos, üdvözlünk nálunk Valerie – mondta az édesanyja és én éreztem a hangján, hogy próbál kedves lenni.

Egész délután az árnyékban ültem az asztalunknál, el sem mozdultam onnan, nem beszélgettem senkivel, csal ültem és néztem a tömeget. Brandon olykor oda jött hozzám, megölelni, hogy az emberek lássák, összetartozunk. De ennél nagyobb hülyeséget nem tudtam volna elképzelni. Pont én és ő. De valami kezdett megváltozni bennem, a róla kialakult képem megváltozott. Annyira más volt, ahogyan a nagymamájával beszélt, látszott rajta, hogy szereti. Vagy éppen a húgával és a kisebb rokonokkal bolondozott. Más srác lett a szemembe, de nem tudtam elfelejteni azt, hogy mit tett velem. Így kételyekkel küszködtem egész nap.

-  Táncolsz velem? – éreztem a leheletét a nyakamon, ahogyan oda hajolt. Kellemes illata volt, nehezen ismertem be. Felnéztem rá és a kék szemek csak úgy ragyogtak.

-  Muszáj? – kérdeztem, s nem tudom miért, de muszáj volt nekem is mosolyognom.

-  Hát persze! – vigyorgott és meg se várva a válaszomat felhúzott. Élő zenére táncoltunk, a zenekar most egy lassabb dallamot kezdett eljátszani, az énekesnőnek pedig olyan hangja volt akár egy angyalnak. Brand szorosan átölelt, egy papír sem fért el volna köztünk. Egymást ölelve lépegettünk jobbra, balra. Ez volt a mi táncunk. De hát abban a pillanatban egyikünket se érdekelte. Úgy éreztem az egész világ megfordul. Mi csak táncoltunk, s táncoltunk. Egy vagy ezer dalt táncoltunk át, nem tudom. Elvesztettem az idő érzékemet.

-  El kell mennem a mosdóba – mondtam és bocsánat kérően mosolyogtam rá. Eligazított, hogy hol találom én pedig utamra indultam.

A mosdó előtt megálltam, mert a nevemet hallottam.

-  A fiad szerelmes – hallottam egy idegen női hangot.

-  Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte egy másik hang, ez egyértelműen Brandon anyjának a hangja volt.

-  Nem láttad, hogy nézett rá? Katherine a fiad életében először szerelmes, ez szép dolog.

-  De… Ezt nem engedhetem – sóhajtott fáradtan az anyja. – Ha Richard ezt megtudja, kiakad, hiszen mindent eltervezett.

-  Sajnálom – mondta a másik nő. Nem mentem be a mosdóba, inkább kimentem a verandára és leültem az ott álló hintaágyra.

A telefonomat megnézve megdöbbenten azon, hogy mennyi nem fogadott hívásom és SMS volt. Éppen el akartam olvasni az egyik üzenetet, amikor elkezdett rezegni a kezemben a mobil. Félve néztem a megjelenő nevet. Hogyan tudnék vele beszélni, amikor ennyire össze voltam zavarodva? Hiszen annyi fura dolog történt velem a mai napon. Hagytam, hogy abba hagyja a rezgést, de pár másodperccel később újra kezdte. Felsóhajtottam és megnyomtam a fogadás gombot.

-  Na, végre! – hallottam az ingerült hangot a vonal túlsó végén, én pedig elszégyelltem magamat. – Jól vagy?

-  Jól – mondtam csendesen.

-  Hol vagy? – jött a következő kérdés.

-  Ott ahol Leila mondta.

-  Te teljesen megőrültél? Tényleg annál a taplónál vagy? Hogy merészeltél ilyet tenni velem? Hm? Hogy volt bőr a képeden ezt tenni velem az éjszaka után? Miért játszol velem? – A végén már üvöltött, én pedig örök életemben utáltam, ha kiabálnak velem. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Fájt, annyi minden fájt.

-  Fogd be! – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban. – Nem kötelességem beszámolni neked arról, hogy hol és kivel vagyok. Justin nem én játszom veled, hanem te velem. Azóta ezt teszed, hogy megismertél.

-  De miért pont vele? Hát nem bántott eleget? – kérdezte kétségbeesetten. Nem érdekelt, nem akartam megtörni.

-  Ő a gyerekem apja és nem te – tudtam, hogy ez kegyetlen volt, de nem érdekelt. Meguntam, hogy játékszer legyek. – Szia Justin.

Miután letettem, elszállt belőlem minden erő és elkezdtem remegni. Ijesztő volt az egész szituáció.

-  Jól vagy? – hallottam meg Brandon hangját, hátra fordultam és ott állt az ajtóban, szomorú mosollyal az arcán.

-  Hallottad? – kérdeztem halkan, mire lassan bólintott.

-  Mindegy, nem akarok ezzel most foglalkozni – mondtam és inkább néztem, ahogyan lemegy a nap. Nyálas szituáció volt, ott ültünk egymás mellett csendben és mindketten az eget kémleltük.

-  Valerie – kezdte halkan, mire rákaptam a tekintetemet. Nem volt az arcán a szokásos vigyor, komoly és talán zavarban is volt.

-  Hm?

-  Sajnálom, mindent sajnálok. Azt, ahogyan reagáltam a hírre, ahogyan utána viselkedtem veled. Igazán szemét voltam – mondta és egy pillanatra lenézett a földre. Aztán egy sóhaj kíséretében folytatta. – Meg tudsz nekem bocsájtani?

-  Azt hiszem, hogy igen – mondtam pár perc gondolkodás után. Annyi sebet ejtett rajtam, de ma mellettem volt és kedves is volt. Megismerhettem egy új arcát.

-  Szóval, ha most azt kérdezném, hogy megcsókolhatlak e, felpofoznál? – kérdezte, mire felnevettem, de válaszul csak megráztam a fejemet. – Akkor megcsókolhatlak?

Néztem a kék szemeit, s magam se tudtam, hogy mi tévő legyek. Fura mód vágytam a csókjára, ezért csak lassan bólintottam egyet és vártam. S hogy mire vártam? A csókra, ami nem sokkal később meg is érkezett. Annyira más volt, mint Justinnal, de jó volt. Puha és édes. Tapogatózó. Aztán elhajolt és mélyen a szemembe nézett, kereste a szavakat, de inkább megrázta a fejét. Ennek pedig örültem, nem illetek volna oda a szavak. Még egyszer megcsókolt, ami annyira más volt, sokkal felszabadultabb és szenvedélyesebb. Szép pillanat volt ez, de a csókjától még jobban összezavarodtam. Hiszen az lett volna a helyes, ha vele nevelem fel a születendő gyermekünket, mert a hasamba növekedő pici belőle és belőlem volt. Ő kettőnk egyvelege. Egy kis csoda.